Régi filmek

Man From Deep River (1972)

Umberto Lenzi 1972-es Man from deep river (Il Paese del sesso selvaggio) című filmjét tekinthetjük a szakirodalom szerint az első olasz kannibálfilmnek, amely nagyban meghatározta a szubzsáner későbbi fejlődését, és olyan alapokat, kötelező kellékeket fektetett le, amelyeket a későbbi hírhedt kannibálfilmek egyike sem kerülhetett meg, nem beszélve arról, hogy tulajdonképpen a Man from deep river indította el az ilyen jellegű áldokumentarista filmek invázióját, ami a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján csúcsosodott ki.

Tovább olvasom
Címkék: horror kaland

POSZTER: Tom Horn (1980)

Most találtam ennek a régi westernnek (Tom Horn) a plakátját, rögtön meg is mutatom, mert szerintem elég komoly. A film mellesleg 1980-as, és egy számomra ismeretlen rendező, William Wiard rendezte, a főszerepben pedig nem más, mint az örök Steve McQueen (1930-1980). A filmet még nem láttam, de azonnal felkerült a megnézendő mozik listájára. A tagline is elég ütős.

Tovább olvasom
Címkék: poszterek

Sex, Lies, and Videotape (1989)

Steven Soderbergh eddigi pályája sokban hasonlít Gus Van Santéhez vagy még inkább Guillermo Del Toroéhoz. Ugyanis mindhárom rendező esetében ugyannak a tudathasadásos jelenségnek lehetünk tanúi, már ami az általuk rendezett nagyon különböző jellegű filmeket illeti. Micsoda ellentétek: Good Will Hunting / Gerry. Bubble / Out of sight. Cronos / Mimic. Ezek alapján már sejthető a szokatlan rendezői intenció: ugyanis a fenti direktorok mindegyike valamiért nagyon szeretne egyrészt művészi magasságokba emelkedni, emellett pedig a tömegeknek legyártott, mainstream alkotások sikere révén egyúttal jól megtömni üresen kongó zsebeiket is. Ezzel szerintem semmi baj sincsen, hiszen valami áron meg kell őrizni a művészi szabadságot, de a pénzéhes producerek és studiók igényeit is ki kell szolgálni. Ennek eredményeképpen Del Toro vagy Van Sant életművében ugyanúgy találhatunk művészi igényű klasszikusokat (El Espinazo Del Diablo, Elephant stb.), mint giccses, látványos stb. hollywoodi tucatfilmet (Blade II, Finding Forrester stb.).

Tovább olvasom
Címkék: dráma

Twin Peaks: Fire Walk With Me (1992)

David Lynch és fontosabb filmjei kapcsán különösen gyakran olvasni olyan lekezelő és felszínes kritikákat, amelyben a mezei kritikus dühösen és agresszíven - saját korlátait ezáltal nem kis mértékben felfedve - az alkotót érthetetlenséggel vádolja, művét pedig zavaros, elborult, elszállt, ezért csak kis számú közönségnek készült, a szerinte normális néző számára pedig teljességgel bevehetetlen alkotásnak titulálja. Ilyenkor általában mindig szóba kerülnek még a bölcsészek is (vicces, ám eléggé sértő jelzők társaságában, mint "szandálos", "papucsos", "kannásboros" - amelyek létjogosultságát most nem akarom itt firtatni), akik azonban pontosan azért tudnak kezdeni valamit az olyan filmekkel is, amelyek kicsivel nagyobb agyi kihívás elé állítják nézőiket, mint egy éppen trendi és bugyuta blockbuster, mivel az egyetemen nem képleteket magoltak éveken keresztül, hanem olvasni, írni, gondolkodni, egyszóval a műveket értelmezni tanulták meg (jobb esetben - teszem is hozzá rögtön).

Tovább olvasom
Címkék: thriller dráma

POSZTER: Bad Company (1972)

Miközben aeonflux kihirdette a hetvenes évek általa legjobbnak ítélt tíz poszterét (nagyon jó ötlet, még jobb plakátok, tessék megnézni őket), természetesen én is utána mentem az adott korszakban készült posztereknek, és teljesen véletlenül az egyik nagyon-nagyon megtetszett, méghozzá Robert Benton (Kramer kontra Kramer) első filmjének, a Bad Company-nak a posztere. Az 1972-es filmről először az 501 filmben olvastam, ott is azt írják, hogy a hetvenes évek egyik elfeledett remekműve, az operatőr pedig nem más, mint Gordon Willis, aki olyan filmeket fényképezett, mint A Keresztapa vagy az Annie Hall (sok más Woody Allen-film mellett). Ez a plakát pedig olyan dolgokat sugall (első blikkre: magány, melankólia, érzékenység stb.), amiket nagyon szeretek egy filmben, szóval előbb-utóbb biztos meg fogom nézni.

Tovább olvasom
Címkék: poszterek

Happy Birthday To Me (1981)

Nincs is jobb dolog, mint a szakdolgozatírás előestéjén megnézni egy klasszikus slashert, méghozzá a joggal imádott nyolcvanas évekből, amely az elkészült filmek mennyiségét és színvonalát illetően kétségkívül e sokak által kedvelt szubzsáner aranykora volt. Az emblematikus és a filmtörténészek által leginkább kanonizált slasher kétségkívül John Carpenter Halloween című remeke, én személy szerint mégis a nem olyan régen autóbalesetben elhunyt Bob Clark 1974-es Black Christmas című filmjére esküszöm, amely talán a legjobb slasher, amit eddigi életem során láttam. A sokat emlegetett Halloween és a Friday The 13th mellett azonban érdemes más, kevésbé ismert slasherek után kutakodni, mert az ember néha tényleg belefuthat a jóba. Ilyen J. Lee Thompson 1981-es sajátosan bizarr és keserű slasher-variációja, a Happy Birthday To Me is.

Tovább olvasom
Címkék: horror

The Innocents (1961)

Kétféleképpen gondoltam, hogy elkezdem ezt a bejegyzést, de mivel nem tudtam csak az egyik mellett dönteni, úgy döntöttem, meghagyom mindkettőt, ezáltal tehát rendhagyó módon két vágányon futunk neki a filmnek.

1) Nem tagadom, amíg a filmes (elit)szakma általában lekezelően bánik a különböző, utóbbi években hazánkban is kiadott magyar nyelvű mainstream filmes antológiáktól (501 és 1001 film...), én annál szívesebben lapozgatom, olvasgatom őket. Ha pontosan akarok fogalmazni, azt mondanám, hogy rongyosra olvastam mindkettőt, az 1001 filmnek például rövidesen leesik a fedele. Bocs a kitérőért, a lényeg, hogy valamiért - számomra érthetetlenül - mindkét kötet kihagyta Jack Clayton 1961-es klasszikusát, a The Innocents című filmet. Furcsa, hogy a külföldi kánon megfeledkezik erről a különleges alkotásról, hiszen nemcsak műfajtörténeti, de narrációs szempontból is mindkét könyvben simán benne lenne a helye.

Tovább olvasom
Címkék: horror thriller

Mouchette (1967)

A mélységesen mocskos és csúnya Evil Dead-trilógia újranézése közben gondoltam, hogy megpihenek egy kicsit, és megnézek egy művészfilmet. Robert Bresson Mouchette című filmje mellett döntöttem, és meg kell mondanom, jó választás volt. Bresson hosszú élete során (1901-ben született és 1999-ben halt meg) mindössze tizenhárom egész estés filmet rendezett. Ezek alapján sejthető, hogy mindegyik filmje sokáig érlelt, és alaposan kimunkált, nem pedig elkapkodott, összecsapott alkotás. A Mouchette volt az első Bresson-film, amit eddig láttam, tehát a rendező életművében nem igazán tudom elhelyezni, de ez a film alapján azért van már némi kevés fogalmam a bressoni világról.

Tovább olvasom
Címkék: dráma

Touch of Evil (1958)

Nem sok film noirt láttam még eddig, és nem is igazán szerettem ezt a műfajt, de most, hogy megnéztem az 1958-as Touch of Evilt, mindez gyökeresen megváltozott. Közelebb került hozzám például a Chinatown is, ami nem is olyan régen még eléggé hidegen hagyott. Valahogy ez a film sokat segített abban, hogy megérezzem a film noir semmihez sem hasonlítható, fojtogató hangulatát.

Tovább olvasom
Címkék: krimi thriller

Leaving Las Vegas (1995)

Mike Figgis 1995-ös romantikus drámájáról, a Leaving Las Vegasról még most sem tudom eldönteni, hogy vajon mennyire is giccses valójában. Most néztük meg újra, és még mindig ugyanúgy a hatása alatt vagyok, mint amikor először láttam. Azóta meg minden évben megnézem egyszer, ha éppen olyan hangulatom van, ma például különösen jól jött ez a film. Hiába a végtelenül nyomasztó hangulat, az állandó halálvágy, ami pillanatok alatt rátelepszik az emberre, a film valahogy mégis a szeretetet és a törődést hirdeti. Hogy van még remény, maradt még valami ellenszer a magányra (na ilyet is csak ez a film után merek leírni, de csak azért sem törlöm most ki). Nekem tehát - giccs ide vagy oda - azonnal belopja magát a film a szívembe, amint meglátom az elején Cage-et, ahogyan a bevásárlókocsit púposra pakolja táncolva a piásüvegekkel, közben pedig Sting énekel valami selymesen melankólikusat.

Tovább olvasom
Címkék: dráma romantikus

A félelem megeszi a lelket (1974)

Rainer Werner Fassbinder 1974-es A félelem megeszi a lelket (Angst essen Seele auf) című filmje üditően tiszta és nyugodt film. Nyugodt és egyszerű az operatőri munka, ahogyan Jürgen Jürges kamerája elidőzik a film szereplői fölött, különösen sok a lakásokban az ajtón kivüli/túli felvétel, ami egyszerre furcsa távolságot és ismerős közeliséget kölcsönöz ennek a hétköznapi szerelmesfilmnek, amit simán megnézetnék néhány olyan rendezővel, akik romantikus drámát akarnak forgatni. Ugyanis kevés mai film sugároz ilyen bensőséges harmóniát, kevés mai film áll ennyire távol a hatásvadászattól (a provokatív témája ellenére), egyszóval tényleg jó volt látni.

Tovább olvasom
Címkék: dráma romantikus

Targets (1968)

Kovács László operatőrre való megemlékezésünket folytatva a Five Easy Pieces után jöjjön akkor most a Targets, amely tulajdonképpen Peter Bogdanovich első komolyabb filmje - első abban az értelemben, ha nem számítjuk az ezt megelőző Voyage to the Planet of Prehistoric Woman című sci-fijét, és egy Howard Hawksról készült dokumentumfilmjét. Bogdanovich egy erős és egyéni pályakezdést tudhat magáénak, de a kilencvenes évek óta leginkább csak a TV-nek rendez (pl.: egy The Sopranos-epizódot is), legjelentősebb filmje pedig kétségkívül az 1971-es The Last Picture Show, amiért két Oscar-jelölést is begyűjtött, és amelyet a filmjei közül talán a legtöbbször és a legszívesebben emlegetnek. Bogdanovichnak valamiért sosem sikerült az áttörés, kár érte, mert szerintem meg lett volna a tehetsége hozzá. Ezt bizonyítja ez az 1968-as feszült thriller is, amely sokkal okosabb film, mint első pillantásra tűnik.

Tovább olvasom
Címkék: thriller

HÍR: Régi filmek a Moziünnepen

A 2007. augusztus 30. és szeptember 2. között megrendezésre kerülő Moziünnep keretén belül bizony pár régi klasszikust is újra vetítenek majd a mozik. A régifilmek tehát örül, és hirtelen ezeket ajánlja. A legtöbb művészfilm, de nem kell megijedni. A jegyek csak 360Ft-ba kerülnek, szóval be lehet ülni két blockbuster között egyre-egyre ezek közül is.

    * A nap vége (1957, r.: Ingmar Bergman)
    * Éjféli Cowboy (1969, r.: John Schlesinger)
    * Egy hatás alatt álló nő (1974, r.: John Cassavettes)
    * Caravaggio (1986, r.: Derek Jarman)
    * Lili Marleen (1981, r.: Rainer Werner Fassbinder)
    * Psycho (1960, r.: Alfred Hitchcock)
    * Valahol Európában (1947, r.: Radványi Géza)
    * Járvány (1987, r.: Lars Von Trier)
    * A bűn lélektana (1984, r.: Lars Von Trier)
Címkék: hírek

POSZTER: The Deep (1977)

Találtam egy újabb hangulatos és stílusos posztert 1977-ből: The Deep. Mellesleg annak a Peter Yates-nek a filmje, aki a Bullittot is rendezte. A forgatókönyvet pedig az a Peter Benchley írta, akinek a Jawst is köszönhetjük. A főszerepben Nick Nolte, Eli Wallach, Louis Gossett Jr., Robert Shaw (ő volt a Jawsban az öntelt cápavadász, aki bizony csúnyán végezte). A poszter alapján szinte biztos, hogy hamarosan sorra kerül majd ez a film is.

Tovább olvasom
Címkék: poszterek

Insomnia (1997)

Kissebb nyomozás után rá kellett jönnöm, hogy Christopher Nolan harmadik egész estés filmje, az Insomnia sajnos nem eredeti munka. Nagy csalódás volt ez nekem, hiszen igazán szerettem Nolan 2002-es Insomniáját, úgy, ahogy van. De mint az világossá vált számomra, Nolan sajnos "csak" egy remake-et rendezett, méghozzá a norvég Erik Skjoldbjaerg 1997-es azonos című filmjének feldolgozását. Ezek után természetesen kíváncsi lettem a norvég eredetire, és meg kell, hogy mondjam, egyáltalán nem csalódtam. Ez persze várható volt, még akkor is, ha tudtuk, Nolan sem szúrta el a saját újráját. Csak azt nem értem, miért ezt kellett neki megcsinálni, amikor Skjoldbjaerg filmje hibátlan. És innentől kezdve természetesen Skjoldbjaergé a tisztelet, nem pedig Nolané.

Tovább olvasom

HÍR: Funny Games (1997) remake

Az osztrák Michael Haneke is beáll azon rendezők sorába, akik saját külföldi filmjük amerikai remake-jét is maguk rendezik. Az eredeti Funny Games-nek (amely minden idők egyik legkegyetlenebb filmje szerintem, erről a film posztere is sokat árulkodik) tehát tíz évvel az elkészülte után jön az amerikai feldolgozása, a főbb szerepekben pedig Naomi Watts, Tim Roth és Michael Pitt. Megértem, hogy kell a pénz, a siker meg a hírnév, de azért ilyenkor mindig csalódok is egy keveset, mivel a remake-ek szinte mindig sokkal rosszabbak, mint az eredeti filmek.

Emlékszünk ugye, hogy kik mentek eddig bele ebbe a furcsa játékba? Ole Bornedal az 1994-es Nattevagten után 1997-ben leforgatta a Nightwatchot, George Sluizer az 1988-as Spoorloos-t 1993-ban The Vanishing címmel újrázta, de Hideo Nakata (Ringu 2 / Ring Two) és Takashi Shimizu (The Grudge 1-2 / Ju-On: The Grudge 1-2) is eljátszotta ugyanezt.
Címkék: hírek

Shivers (1975)

A Shivers a biohorror kanadai mesterének első egész estés horrorfilmje, amely laza trilógiát alkot az ezt követő Rabiddal és a The Brooddal. Az 1975-ös Shiversben is már jelen vannak Cronenberg fontos témái, mint a testiség, a szexualitás, a fertőzés vagy az erőszak. A film egy bérházban elszabaduló vírusos fertőzés története. Ez a fertőzés az embereket szexuálisan erősen túlfűtötté teszi, mintegy szexuális őrülethullámot idéz elő. A fertőzésről természetesen egy genetikai kísérlet félresikerült mellékterméke gondoskodik, méghozzá valami piócaszerű féreg, amely bármilyen testnyíláson keresztül rögtön behatol az emberi testbe, hogy aztán megkezdhesse észrevétlen működését.

Tovább olvasom
Címkék: horror

The Silence of the Lambs (1992)

Újranéztük a The Silence of the Lambs-et. Még mindig óriási film. Egyszerűen tökéletes minden pillanata. Még ennyi év után is, még úgy is, hogy természetesen már kivülről fújod minden pillanatát. Jonathan Demme hová tűnt azóta? Megcsinálta ezután a Philedalphiát, azóta szinte semmi, na jó, ott van még az a közepes Frankenheimer-remake (The Manchurian Candidate). Meg jópár számomra ismeretlen dokumentumfilm. Érdekes, hogy több mint tizenöt év alatt - hiszen 1992-es filmről beszélünk - sem sikerült megismételnie ezt a zsigeri húzását. A legnagyobb bánatunkra persze.

Tovább olvasom

Wild At Heart (1990)

Érdekes, hogy David Lynch pont ezért a filmjéért kapta meg az Arany Pálmát Cannesban 1990-ben, mert szerintem a Wild at Heart korántsem a legjobb munkája. A következő évben meg a Coen fivérek kapták meg a díjat a Barton Finkért, ami számomra szintén meglepő. Oké, oké, jó film a Barton Fink, de azért szintén nem a legjobb Coen-mozi. Én ugyanis mondjuk a Blood Simple-ért vagy a Lost Highway-ért jutalmaztam volna a rendezőket, nem pedig ezekért. Persze ez csak egy kis kitérő volt, elgondolkoztatott ugyanis az Arany Pálmát nyert filmek listája. (Ebből a szempontból sajnos le se tagadhatnám mérhetetlen kultúrsznobizmusomat - egyszerűen óriási örömet jelent nekem a díjazottak, jelöltek stb. szemezgetése, összehasonlítása stb.)

Tovább olvasom

Raising Cain (1992)

A középszerű thrillergyáros Brian De Palma 1992-es Raising Cain című filmje szerintem azért jobb, mint amit az imdb jelenlegi 5.4-es állása mutat. Persze nem azt mondom, hogy De Palma kiemelkedő és felejthetetlen munkája volna a Raising Cain, mert természetesen nem az, de azért nem is olyan rossz. Lehet ugyanis miért szeretni ezt a filmet, ami a kilencvenes évek De Palma-filmjei közül sajnos még ennek ellenére is a gyengébbikek közé tartozik. De azért egyszer érdemes látni.

Tovább olvasom
Címkék: thriller

Heartbreak Ridge (1986)

Mi jó sülhet ki abból, ha Clint Eastwood Mario Van Peebles-szel forgat? Nem sok jó. És ha még azt is hozzáteszem, hogy egy háborús vígjátékról van szó? Szinte biztos a totális égés. Az 1986-os Heartbreak Ridge az öreg Clint rendezői életművének sajnos a rosszabbik felét gyarapítja. Nem gondoltam volna, hogy Eastwood színészként és rendezőként is belemegy egy ilyen kínos vállalkozásba, mint amilyen ez. Persze a nyolcvanas években sokan mások is beleszaladtak a késbe – éppen ezért neki is elnézzük ezt a botlást.

Tovább olvasom
Címkék: háborús

Take The Money And Run (1969)

A vígjátékokat, a háborús és a távol-keleti filmeket úgy érzem kicsit elhanyagoltam már a kezdetektől fogva, szóval most következzen az egyik nagy kedvencem, Woody Allentől a Take the money and run. Ez a film Allen második rendezése, de az első önálló - mivel az 1966-os What's Up, Tiger Lilyt Senkichi Taniguchi-vel közösen rendezte. Én, mint nagy Woody Allen-rajongó, elsősorban Allen korai filmjeire esküszöm, amelyek sokkal-sokkal szórakoztatóbbak, mint a későbbi filmjei, amelyekben saját paranoid-zsidó-értelmiségi mitológiáját, örök témáit és kedvelt poénjait variálja újra meg újra - sajnos egyre kevesebb sikerrel. Mert az új filmjeihez képest a Sleeper, a Manhattan, az Annie Hall, a Bananas vagy az Everything You Always Wanted to Know About Sex * But Were Afraid to Ask valóban zseniálisak. Ezeket a filmjeit a frissesség, a hatalmas poénok és a tipikus Allen-i báj olyan formában itatja át, amire a hetvenen is túl járó amerikai rendező sajnos az elmúlt két évtizedben szinte alig volt képes.

Tovább olvasom
Címkék: vígjáték

Cool Hand Luke (1967)

Kezdjük ott, hogy az 1967-es Cool Hand Luke-nak - kivételesen - jó a magyar címe: Bilincs és mosoly. Szerintem itt most az egyszer jól sikerült a fordítás, és az illető rátapintott Stuart Rosenberg filmjének lényegére, ami a történetet ismerve nem lehetett nehéz: a főszereplő Paul Newman őszinte mosolyára, és a kezén és/vagy lábán lévő vaskos bilincsekre. Persze valahogy sokkal több mindent sugall a Bilincs és mosoly, mint amit első olvasásra ez a két szó így együtt, egymás mellett jelent, hiszen a magyar címváltozatba tudatosan emelt két metafora jól fejezi ki a filmben egymásnak feszülő hatalmas ellentétes energiákat. Ez a magyar cím drámai, epikus színezetet, valamiféle ősi, szakrális tekintélyt kölcsönöz a mögötte álló alkotásnak. Ezenkívül időtlennek és időn kivülinek állítja be Lucas Jackson (alias Cool Hand Luke) történetét, miközben a líraiság és elégikusság is - alig láthatóan, de - ott bújik mindvégig ebben a két szóban. Bilincs és mosoly.

Tovább olvasom
Címkék: dráma