Régi filmek

Fasza akciójelenetek, cool karakterek, kemény beszólások, zseniálisan eredeti ötletek és olyan észvesztő kamerakezelés, ami leginkább a jó tíz évvel későbbi olyan akciófilmeket jellemzi, mint a Bourne-trilógia. Ez a Párizs nem a szerelem városa, hanem sokkal inkább a fegyvereké, golyóké, a drogoké és a gyors szexé. Ebben a Párizsban nem látni minden lakás ablakából az Eiffel-tornyot, maximum a lepukkant negyedek söpredékét és mocskát, és folyamatosan jelenlevő erőszakot. Jan Kounen rendező szándéka egyértelműen szimpatikus volt: jó adag hideg vízzel akarta felrázni az álmos, langyos francia álintellektuál filmgyártást álmából, ezt mi sem jelképezi jobban, minthogy az egyik szereplő a Cahiers Du Cinema művészfilmes újság egy számával törli ki a seggét. Fuck The Art!  

Elhunyt A lovakat lelövik, ugye?, az Aranyoskám, a Bobby Deerfield, a Távol Afrikától, A keselyű három napja, A cég, az Ilyenek voltunk, a Jeremiah Johnson etc. Oscar-díjas rendezője. Producerként olyan filmek mögött állt, mint A tehetséges Mr. Ripley vagy A csodálatos Baker fiúk, színészként feltűnt többek között a Tágra zárt szemekben és A férjek és feleségekben.
Béke poraira.

A független amerikai film mindig tartogat meglepetéseket. Legutóbb például a 2004-es Primer című scifi okozott kellemes meglepetést, Jon Jost eme korai filmjének hatása azonban az utóbbi idők szinte összes filmjének emlékét elhalványította. Az 1943-ban született Jon Jost szerintem szinte teljességgel ismeretlen nálunk, én legalábbis magyarul még nem olvastam róla vagy a filmjeiről semmit (kivéve: 1001 film, felfedezésem forrása). Egész estés filmeket a hetvenes évek eleje óta készít, és habár a Last Chants for a Slow Dance-en kívül mást egyelőre nem láttam tőle, mégis azt kell mondanom, hogy életműve alaposabb és mélyrehatóbb vizsgálódásokat is nyugodtan megérdemelne.

Általában nem tulajdonítok nagy jelentőséget egy mű címének, ebben az esetben viszont nem tudok csak úgy elmenni mellette, annyira erőszakos és konkrét: Az állatnak meg kell halnia. Felkiáltójel nincs, de jobb is, ez így tökéletes, ráadásul prímán leírja azt, amiről a film szól. Chabrol alkotásának főszereplője egy olyan embert akar megölni, aki már-már állatiasan primitív, és bőven rászolgált a sorsára. Vér ugyan nem folyik vödörszámra, de a franciákhoz gyakran társított finomkodásról sincs szó. Nyers a cím, nyers a film, és ez így van jól. (Mellesleg egyszer igazán érdemes lenne összevetni Hitchcock különböző nemzetiségű örököseinek munkásságát hangulat szempontjából, különös tekintettel Chabrol, Dario Argento és Brian De Palma életművének megfelelő darabjaira.)

Tavaly szeptemberben elhamarkodottan hirdettem ki az év "komoly" horrorfilmje és az év horrorparódiája / horrorvígjátéka címet Filmattakon, akkor ugyanis még nem láthattam Alexandre Bustillo és Julien Maury kőkemény, brutális és kegyetlen Á l'intérieur (aka Inside) című filmjét - mostantól inkább az angol címet használom, mivel azt könnyebb leírni. Ezek a franciák amúgy tudnak valamit, emlékezzünk csak Aja indulására, ami legalább ekkora élmény volt akkoriban (Haute Tension: jósoltunk is boldogan fűt-fát a rendezőjének, aztán mégiscsak elkurvult Hollywoodban), de szintén egy francia páros rendezte az Ils (aka Them) című filmet, ami meg a kézikamerázós-generáció egyik kiváló, még mindig fel nem fedezett alkotása. De hogy milyen film is ez az Inside? Olyan, aminek az elején egy baromi nagy ollóval simán köldökön szúrnak egy terhes, szülés előtt álló anyát... Tehát jobb, ha felkötöd a gatyád, mielőtt leülsz megnézni ezt a filmet.

Miközben jó ideje már minden a közelgő Oscar-díjátadásról (amit évek óta én is megnézek mindig élőben) és a sztárokról szól, érdemes felidézni ezt a kategóriát is (Academy Honorary Award), ami kicsit elkülönül a többi Oscar-díjtól, pedig legalább annyira fontos része annak, elég csak a listát megnézni, hogy kik kapták meg eddig, amelynek adományázásban két szempont biztosan benne van: 1. kínos adósságtörlesztés azon élő legendák felé, akiknek nem jutott korábban Oscar (pl. Peter O'Toole), 2. a nemzetközi filmművészet nagyöregjeinek díjazása (pl. Satyajit Ray, Antonioni). De kicsoda Robert F. Boyle?

2008. február 2-án, 75 éves korában elhunyt Roy Scheider kétszeres Oscar-jelölt amerikai filmszínész. Ez a hír nem fogja alapjaiban megrengetni a mozi világát, de legalább itt, a régi filmekkel foglalkozó oldalon szánjunk néhány bekezdést ennek az érdemei alatt értékelt, már-már elfeledett művésznek (attól félek, máshol úgyis elsiklanak az érdemei felett).

Az ödipális abúzus nagy borzalom – mégis ha valaki kikászálódik belőle, jöhet-e még ennél rosszabb? A svéd Bo Arne Vibeniusnak meg van a maga válasza. A Thriller – en grym film című mozijában, a molesztálás eredményeképpen megnémult tizenéves Madeleine-t egy strici leitatja, heroinfüggővé teszi, majd kiszolgáltatott helyzetét kihasználva prostitúcióra kényszeríti. A film egy rape-revenge sztori, Madeleine ugyanis nem adja olcsón a lelkét: két pásztoróra között edz, vezetni, lőni tanul, hogy megtorolhassa sérelmeit.

Ez egy vicces(nek szánt) emlék a nem-is-olyan-régmúltból, elsősorban haladó kultfilm-rajongóknak ajánlom. :)

Úgy vettem ki, hogy a közmegegyezés szerint 2007 jó évnek számított a filmek terén, és én is egyet értek ezzel. A tíz kedvenc tavalyi és tíz kedvenc tavaly látott régi film listája.

2007 legjobb filmjei, amiket tavaly láttam, kétszer tíz film, egyszer a 2007-ben látott legjobb új filmek listája, másodszor a 2007-ben látott legjobb régi filmek listája. (A legjobb új filmek listám második fele már megjelent a Geekz-en.)

Szerény véleményem szerint nem ez volt a legjobb év a mozi történetében (amit bizonyít az is, hogy a best ofomra felfért egy tévésorozat), de azért akadt jópár értékes darab. Íme az a néhány remekmű, amelyet nagyjából 2007-ben forgalmaztak Magyarországon, továbbá a tavaly látott kedvenc régi filmjeim.

A Geekz után szabadon, ha már úgyis többen lenyúlták a frankó ötletet, én sem maradok ki a sorból, a jelölés nálam is marad a szokásos, vastagon szedve az először látott film, simával az újranézés, illetve maradok az angol címeknél, ha viszont nem angol nyelvű az eredeti cím, akkor szögletes zárójelben feltüntetem az eredeti címet is. Időrend: a hónapokon belül felül vannak, amiket korábban láttam (vagyis a hónap elején), és alul, amiket később (vagyis a hónap vége felé). Értékelés szempontjából én inkább az ötcsillagos rendszert alkalmazom (lásd Human Insect rövid és tanulságos elmélkedését a témáról), ami valahogy a következőt jelenti:

Daniel Ciello (Treat Williams) kábítószeres bűnözéssel foglalkozó zsaru, a város hercegeinek egyike: civil ruhában dolgozik, nagyjából azokkal az ügyekkel, amelyekkel akar, kötetlen munkaidőben. Sziszifuszi munkát végez, nagy rajta a nyomás, viszont a maga ura, és ha úgy gondolja, a törvény betűjéhez sem kell túlságosan ragaszkodnia. Ciello jó rendőr, de egy idő után becsületes is akar lenni, megszólal a lelkiismerete. Önként jelentkezik az illetékeseknél, hogy jelentsen a korrupt kollégákról, feltéve, hogy a közvetlen munkatársait, egyben barátait nem kell bemártania. Vállalja a következményeket, de természetesen semmi sem olyan egyszerű, amilyennek tűnik.

Éppen most jöttem haza Hegyeshalomból, ahol egy túlbuzgó határőr – néhány nappal a schengeni határ bevezetése előtt – visszaküldött Pestre, mert egy hete lejárt a személyi igazolványom. Miért ekkora pöcs ez az ember? – kérdeztem magamtól, s eszembe jutott az Electra Glide in Blue című film főszereplője, a mélynövésű arizonai motoros rendőr, aki minden skrupulus nélkül büntet meg egy Vietnámból épp hazaérkezett, tesze-tosza kamionsofőrt, miközben tudja, hogy ezzel munkanélkülivé teszi – s nem szimpla rosszindulatból, hanem valami régimódi morál jegyében cselekszik: egyszerűen csak komolyan akarja venni a feladatát. Merész vállalás egy ilyen fickót egy film főszereplőjévé tenni, és még merészebb volt 1973-ban: nem is csoda, hogy James William Guercio filmjét több kortárs kritikusa bélyegezte fasisztának.  

Lynch, Rodriguez és a Coenek előtt is voltak egyéni stílusú, nagy rendezőegyéniségek (nem is kevesen, ld. Griffith, Stroheim, Hitchcock, Welles stb.), de a modern értelemben vett „kultrendező” fogalmához egyikük sem áll olyan közel, mint Samuel Fuller. Ő volt a II. világháború utáni nagy amerikai rendezők legkisebbike, avagy a kis rendezők legnagyobbika. Alacsony költségvetésből dolgozott, de gyakran sztárokkal (vagy legalábbis ismert, tehetséges színészekkel), filmjei többnyire sikeresek voltak, mégsem volt szüksége sorozatos alkuk megkötésére. Saját – újságíróként, katonaként stb. szerzett – élményanyagát dolgozta át népszerű filmes műfajokba, megtartva a csak rá jellemző egyedi stílusjegyeket, mániákat.

Kezdjük a lényeggel: a fiatal Jacqueline Bisset fürdőruhában!!! (Oké, a hölgyek kedvéért hozzá kell tennem, hogy Nick Nolte is nagyon deli vitéz volt 40 kiló zsírral, 30 évvel, 2 vödör kokainnal és 1 hekto whisky-vel ezelőtt.)

Már a jövő sem a régi: fényesre suvickolt űrhajók, emberszabású robotok és nyáladzó szörnyek helyett valami furcsa fantasy-ban járunk, ahol James Bond tömött bajuszt, copfot és vörös heretartót visel, meg rég elavult pisztollyal lövöldözik. A Zardozban látható, kasztokra tagozódó világ legalább annyira a mesék világába tartozik, mint a sci-fihez, erről árulkodik maga a cím is, amely egyenesen az Óz, a nagy varázslóból származik. A cselekményt nem fogom részletesen leírni (egyrészt nem szokásom, mert fölösleges hülyeség, másrészt ebben az esetben nem menne könnyen), legyen elég annyi, hogy a Sean Connery alakította főhős komoly társadalmi változások eszköze egy már-már légmentesen elzárt rétegekből álló futurisztikus közösségben.

A hallgatag, visszafogott bankhivatalnok (Elliott Gould) egy nap a munkája során kiszúr néhány apróságot, és gyorsan összerakja a képet: a Mikulásnak öltözött bűnöző (Christopher Plummer) ki fogja rabolni a fiókot rögtön azután, hogy komolyabb összeg érkezik. Ahelyett, hogy szólna a főnökének vagy a kollégáinak, átszervezi a körülményeket, és meglopja a gyanútlan tolvajt, aki sikeresen meglép. A hivatalnok arra számít, hogy a pórul járt Mikulás meghúzza magát, de ez a legkevésbé sem igaz. A rabló átminősíti magát csendestárssá, és zaklatni kezdi jogos jussa, valamint a bosszú reményében az amatőr kollégát, aki ráadásul érzelmi zűrökbe is keveredik. A következmények meglepőek, de nem feltétlenül mulatságosak.

Ha akarsz egy különleges és megindító sci-fit látni, akkor ne hagyd ki az 1976-os The Man Who Fell To Earth című filmet. (Magyarul a film címe egyszerűen szánalmas, le sem merem írni, mert biztos sokaknak a kedvét azonnal elveszi, pedig sok mindent kifejez a főszereplő magányából és magárahagyatottságából: A földre pottyant férfi.)

Hozd el nekem Alfedo Garcia fejét - mekkora cím, mekkora film. Az utolsó igazi Sam Peckinpah-mozi, ezután Véres Sam már csak rutinmunkákat tudott felmutatni, amelyekkel semmi baj sincs, csak hát egyik sem ér föl a korábbi klasszikusok keménységével. 1973-ban Peckinpah leszámolt a western műfajával, amit tulajdonképpen majdnem egymaga hódított vissza az olaszoktól, ez volt a megrendítő és lenyűgöző Pat Garret and Billy The Kid. Egy évvel később aztán leforgatta ezt a remekművet, amelyben hasonló dolgokat jár körül, mint a Pat Garret...-ben: küldetés, barátság, bukás. És itt valahol el is tűnt a viszkisüveg mélyén örökre az amerikai rendező szelleme, aki nélkül Tarantino, John Woo vagy Scorsese most biztosan nem itt tartana.

Michael Powell 1960-as Peeping Tom című klasszikusát már csak a keletkezési éve miatt is előszeretettel hasonlítják össze az ugyanebben az évben készült Psychóval, amelynek persze van némi létjogosultsága, hiszen mindkét film középpontjában egy-egy bomlott elme áll, akik gyerekkoruk házából képtelenek szabadulni, és titokban szedik áldozataikat. Persze kézenfekvő ellentétek is adódnak e két film kapcsán, hiszen amíg Hitchcock filmje fekete-fehér, addig Powell filmje néhol bántóan színes, illetve amíg a Psycho utóéletét tekintve nemcsak Hitchcock életművének, de az egész filmtörténetnek egyik azonnal kanonizált, emblematikus, sőt ikonikus alkotásává vált, addig a Peeping Tom azonnal megbukott a mozikban, rendezőjének addigi ragyogó karrierjét pedig egy az egyben derékba törte. És évtizedek kellettek hozzá, hogy a film végül az őt megillető méltó helyére kerüljön.

Habár nem is olyan régen még azt írtam aeonfluxnak az egyik kommentben, hogy az internet hiánya (mivel új albérletbe költöztünk) miatt egész novemberig kényszerszünet alatt áll a régifilmek, ez a számomra éppen eléggé kellemetlen helyzet azonban ma nem sokkal éjfél előtt teljesen váratlanul és meglepetésszerűen megszűnt. Úgyhogy mostantól újra gőzerővel jelentkezem majd a frissítésekkel, remélem, maradt még olvasóm azért, mióta nyomtalanul eltűntem. (Egy kis bevezető megjegyzés: az egyre durvábbá váló netes elvonási tünetek után mennyire is jó újra blogolni, ahhoz, hogy erre igazán rádöbbenjek, kellett ez a pár hetes szünet, amiről, mondom, sajnos nem én tehettem, de ez most már nem is annyira érdekes.)

Umberto Lenzi 1972-es Man from deep river (Il Paese del sesso selvaggio) című filmjét tekinthetjük a szakirodalom szerint az első olasz kannibálfilmnek, amely nagyban meghatározta a szubzsáner későbbi fejlődését, és olyan alapokat, kötelező kellékeket fektetett le, amelyeket a későbbi hírhedt kannibálfilmek egyike sem kerülhetett meg, nem beszélve arról, hogy tulajdonképpen a Man from deep river indította el az ilyen jellegű áldokumentarista filmek invázióját, ami a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján csúcsosodott ki.

Most találtam ennek a régi westernnek (Tom Horn) a plakátját, rögtön meg is mutatom, mert szerintem elég komoly. A film mellesleg 1980-as, és egy számomra ismeretlen rendező, William Wiard rendezte, a főszerepben pedig nem más, mint az örök Steve McQueen (1930-1980). A filmet még nem láttam, de azonnal felkerült a megnézendő mozik listájára. A tagline is elég ütős.